Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Monó és a rettenetes biciklitúra

Monó annyira, de annyira el volt keseredve, mint még soha. Fülecske fittyet sem hányt feldúlt, szipákoló gazdájára.
Egyrészt mert még mindig neheztelt, amiért kétségbe vonták a létezését, másrészt, mert muszáj volt felfedeznie új otthonát, méghozzá most azonnal.
Monót rendkívül idegesítette az ide-oda cikázó aranyszárnyú lényecske, aki hol ezt, hol azt borított fel, söpört le, billegtett, kondított, bongatott meg.
De nem szólt semmit, csak szipogott, csak szepegett, nyögdécselt, jajgatott és sóhajozott, úgy el volt telve a bánattal.
Talán megbolondult?
Vagy ő tényleg szívmanó?
És mit jelent ez egyáltalán?
Ez a széllelbélelt Fülecske meg itt fog ezentúl élni ővele?
Ővele, akinek az egyedüllét az egyetlen öröme?
Itt fog repkedni, csörömpölni, okvetlenkedni minden áldott nap?
Ő ebbe belehal!
 

megmagyarázhatatlan

De nem volt ideje belehalni, mert rémülten hallotta, hogy a nevét kiabálják.
-Monó! Monóóóóó!
- Gyere ki! Naaa, lécci!
- Hahó, remete!
- Monócska! Gyere már!

Duckor, Parázs, Bumfi, Iku és Etike egymást túlkiabálva ugrándozott az ablaka alatt, a párkányba kapaszkodva próbáltak belesni barátjuk szobájába. Monó maga sem értette, mi történt, de szinte egy pillanat alatt összeszedte magát.
- Mindjárt! - kiáltott ki erőltetetten vidám hangon, miközben tekintetével Fülecskét kereste.
Sehol nem látta.
Vagy elbújt valahová, vagy elpárolgott - vonta meg a vállát, gyorsan felöltözött, és már majdnem kilépett az ajtón, amikor észrevette, hogy a szíve megint világít.
Gyorsan megvakarta háromszor a fülét, és elégedetten nyugtázta, hogy a fény eltűnik.
- Monóóó, te ünnepelt! Na végre! Hát azt hitted, elfeledkeztünk a szülinapodról? - kacagott rá Duckor.
- Még mit nem! - hörrent fel tettetett háborgással Parázs.
- Csak ugye, valaki miatt... - nézett megrovóan Bumfira Iku -... egy bizonyos hétalvó személy miatt nem készült el időben a festés. Márpedig ha nincs időben festve, nincs időben megszáradva. És ha nincs időben megszáradva...
- Túl! - dörrent rá Bumfi, a többiek helyeslő bólogatása közben. Mármint hogy Iku túlmagyarázza. Már megint.

- A lényeg, hogy... fogadd szeretettel, drága Monó! - mosolygott Etike, és kézen fogva a ház sarkához húzta a szülinapost, aki alig akart hinni a szemének. Egy bicikli! Egy gyönyörű, piros bicikli!
- De... de hát... ezt nem kellett volna...- hebegett zavartan, és legszívesebben visszarohant volna biztonságos kis házacskájába... ami most már, Fülecskével együtt ugye, nem is olyan biztonságos...
- Dehogynem, haver! - csapott a vállára szokásához híven már megint túlságosan nagyot Bumfi. - Elvégre a tiédet tönkretette Horgos! Csak kaparintsam a markaim közé... - csikorgatta szemforgatva a fogait Bumfi.
Nyugi! - csillapította Etike. - Inkább élvezzük a bicajozást, irány a hegyek! Monó, ki kell próbálnod velünk az új biciklid! - mutatott a saját, Monó kapuja előtt letámasztott kerékpárjaikra.

Monónak most épp biciklizni volt legkevésbé kedve, de nem akarta megsérteni jólelkű barátait. Nyeregbe pattantak, és vígan karikáztak kedvenc hegyi ösvényük felé. Az útkereszteződésnél azonban eléjük kanyarodott Horgos, majdnem elsodorva a sor elején tekerő Ikut. Nagyot hahotázva lefékezett, hirtelen megállásra kényszerítve a kis csapatot. Hümmögve Monó elé sétált.

- Szép bicikli.
- Az.
- Most kaptad?
- Most...
- Nekem adod?
- Mit képzelsz? - bődült el Bumfi, és védelmezőn Monó elé állt. - Takarodj az utunkból!
- Mert ha nem? - kérdezte kihívóan Horgos, majd vállat vont. - No jó. Ha úgy odavagytok ezért az ócskavasért... - és fitymálva körbejárta a piros biciklit, majd elindult a sajátja felé. Illetve csak úgy tett. Ahogy Bumfi ellépett Monótól, Horgos hirtelen hátrafordult, és elgáncsolta, majd kirántotta Monó kezéből a biciklit és felpattant rá.
- Utána! - üvöltötte a felkászálódó Bumfi, csomagtartójára nyalábolva Monót, és  már pattantak is a nyeregbe, tekertek a távolodó Horgos után.

- Az Átjáróhoz megy! - kiáltotta hátra Iku, és ahogy balra kanyarodott, már tudták is, mire gondol. Eléje vágnak a Tölgyesnél. Hogy utána mi lesz, azt nem tudják, de eléje vágnak. Időben érkeztek, még nem bukkant fel a smaragdzölden ragyogó Mezsgye túloldalán a menekülő alakja. De nem bukkant fel 5 perc múlva sem. És 10 múlva sem.
- Valami baj lehet. Már ide kellett volna érnie- mondta ki a nyilvánvalót Etike.
- Másfelé nem mehetett. - vonta meg a vállát Bumfi.
- Akkor nincs más lehetőség a felettébb logikátlan szituáció megoldására.... - kezdte Iku.
- Túl! - ez most kivételesen Duckor volt.
- … mint végigjárni az ő útvonalát – fejezte be a mondatot Parázs, és már ült is a biciklire.
Átvágtak a ragyogó Mezsgyén, és nekiindultak az egyre szűkülő ösvénynek. Már az első kanyarnál meglátták a felborult piros biciklit. A kerekei még mindig pörögtek. De Horgos sehol. Szólítgatták, mindhiába. Benéztek a bokrok alá, sziklák mögé, de semmi.
Egyszer csak Etike, egészen a Mezsgye széléről hangzó sikolya hasította ketté a levegőt. A hang irányába rohantak, s földbe gyökeredzett a lábuk.
 

megmagyarázhatatlan

Amit láttak, arra egyszerűen nem volt magyarázat. A lány egy hatalmas fa előtt állt, egy új, eddig még soha nem látott fa előtt. Ott, ahol egyetlen fának sem szabadna lennie, hiszen az már az aranyszínű Mezsgye, az egyetlen tisztás a Végenincs erdőben, a Manóvilág Átjáró előtti határvidéke.
Ám a fa ott állt, és nem elég, hogy ott állt, de valami nagyon-nagyon furcsa volt benne. Arca volt.
Bizony, a fa kérgei közül tisztán kivehetően Horgos kétségbeesett szeplős képe meredt rájuk.
Hát ez hogy történhetett? És mit tett a hat jóbarát? Holnap megtudod! 

0 Tovább

Monó életének legfontosabb álma 

Monó élete legfontosabb álmát látta aznap éjszaka.
Az egész álom pirosas-narancsosan világított, a kellemes derengésben pedig egy apró kis alak körvonalai rajzolódtak ki.
Egyre közelebb lebegett a sírástól duzzadt, lehunyt szemekhez, s kivehetővé vált a legöregebb arc, amit Monó valaha látott.
Még annyi ráncot!
Még olyan nevetve kergetőző redőket!
S mikor megszólalt – még olyan reszketeg hangot!

megmagyarázhatatlan

- Nem álmodsz. - kezdte mondandóját a fura a kis öreg, rögtön egy nyilvánvaló hazugsággal indítva az ismeretséget.
- Dibbdobb vagyok, a Szívmanók Mestere.  Tehát a tiéd is, hiszen te is szívmanó vagy, ugye tudod? - intett fejével Monó mellkasa felé a töpörödött apóka, s a megszeppent kis manó csodálkozva látta, hogy a Mester szíve repked, cikk-cakk, ide-oda ugrándozott a díszes palást alatt. 
- Ej, maradj már! - simította rá tenyerét dohogva a vénség kidudorodott ingére, majd ismét a rémülettől megdermedt Monóhoz fordult. 
- No, mi az? Tán azt hitted, te vagy az egyetlen? Hogy egyedül veled történnek megmagyarázhatatlan dolgok? Ugyan! Több szívmanót neveltem már fel, mint ahányat pislogtál életedben. Pedig csak ezer évenként születik egy, úgyhogy már jó ideje várunk rád!
- Rám? - préselte ki az első hangokat rémülettől összeszorult torkából Monó.
- Ki másra! Hogy végre eljöjjön a végtelenhatodik születésnapod, és nekiláthass a munkának.
- Mi...mi..milyen munkának? - kerekedett el Monó szeme, aki most már végképp semmit nem értett.
- Hát a szívmanók küldetésének. Rengeteg időnk lesz, hogy megmagyarázzam, ezentúl minden álmodban eljövök. Mára elég ennyi, így is eseménydús születésnap volt, nem igaz? Igaz is, csaknem elfelejtettem! - csapott a homlokára, majd ficánkoló szíve felé kotorászott.
- Isten éltessen! - s azzal Monó felé hajította a szívét.

megmagyarázhatatlan
Vagyis dehogy a szívét! Nem attól táncolt a palástja, nem attól verdesett az inge, nem azt csitította, nem azt korholta, és dehogy azt hajította. Egy parányi kis lényt rejtett a Mester ruhája, ő repült Monó felé, szárnyaival vidáman vitorlázva kacagva bukfencezett elképedt új gazdája körül.
És micsoda kis lény! Bizony, szakasztott olyan volt, mint... mint egy kis fül. Dibbdobb elcsípte a szeleburdit, és Monó vállára helyezte.

 megmagyarázhatatlan
- Ő Fülecske. Úgy bizony, ő a másik füled. Miért, mit gondoltál, neked nincs?
Fülecske haragosan keresztbe fonta a karjait és hátat fordított. 
- Na, ne sértődj meg – engesztelte a Mester. - Hát persze, hogy létezel! - Attól, hogy Fülecske láthatatlan, attól még ugyanolyan valóságos, mint ez az álom. Mostantól veled lesz, és majd megtudod, milyen remek kis füllel ajándékozott meg a Manóságos!
Monó kétkedve méregette a duzzogó Fülecskét, aki csak féllábbal egyensúlyozott a válla szélén, jelezve, hogy új gazdája ebben a pillanatban cseppet sincs az ínyére. 

megmagyarázhatatlan

- Most mennem kell. - mondta a Mester, s alakja távolodni kezdett. Már majdnem eltűnt a pirosas fényben, amikor egyszer csak hirtelen újra ott termett. 
- Ja! A szíved világítása elmúlik, ha megvakarod háromszor a bal... izé, a füledet. 
Majd vidáman búcsút intve eltűnt a fénykör közepében. 

Monó szeme abban a pillanatban felpattant, zihálva, verejtékezve ébredt a különös álomból. Körbenézett a hajnali fénnyel megfestett szobájában, ahol nyoma sem volt holmi Mestereknek meg repkedő füleknek. Elnevette magát: 
- Hisz csak álom volt, buta Monó! 
És forrón elöntötte a remény. Hátha a világító szíve is! Hátha az is csak álom volt! Dobogó izgalommal óvatosan még mindig mellére szorított kispárnája alá kukkantott. 
Ez az! Nem világít, már miért is világítana? Örömében talpra ugrott, ám a mozdulattól a párna a földre esett. És... és kiröppent alóla Fülecske. 
De hogy eztán mi történt, majd holnap mesélem el. Neked is van kispárnád? Tedd le rá a fejedet, és aludj egy jót, hisz ki tudja? Talán a ma éjjel hozza el életed legfontosabb álmát. 

0 Tovább

Monó, a majrés manó

Monó, az egyfülű manó sosem értette, miért is tolt így ki vele a Manóságos.
Egy fül! Egyetlen nyamvadt kis fülecske!
Perszeee, mindenki más meg kettőt kapott!
Forrt benne a szégyen és a keserűség, amióta csak az eszét tudta.

megmagyarázhatatlan

Nem mert a manók szemébe nézni.

Szégyellte volna kihúzni magát.

Végigfutott rajta az ijedtség, ha valaki megsimította a fejét.

Kerülte a manóbulikat.

A bújócskán kívül nem vett részt a játékokban.

Pedig hogy kérlelték!
Sokan felismerték, milyen kedves kis lélek bújik meg félénksége, csendessége mögött.
De hiába hívták, hiába könyörögtek, kuncsorogtak, rimánkodtak, Monó csak egyedül, kis szobájának magányos biztonságában érezte nyugodtnak magát.

megmagyarázhatatlanMég a ∞-6. születésnapját is otthon töltötte, a négy fal között.
Szerencsére! Mert nem elég, hogy csak egy füle volt, de még az is vörösen lángolt szégyenében.

Megmagyarázhatatlan dolog történt ugyanis vele.
Szokásos délutáni szunyókálásából arra ébredt, hogy furcsa bizsergést érez a szíve tájékán.
Odanyúlt, megtapogatta, semmi különös.
Vett egy nagy levegőt, benn tartotta, kieresztette, de nem szűnt meg a zsibogás.
A házikó egyetlen, a szem elől elrejtett tükréhez botorkált, de nem látta sápadtnak magát.
Ekkor a tekintete lejjebb vándorolt, s ijedtében akkorát ugrott, hogy fejével meglódította a lámpabúrát.

megmagyarázhatatlan

De még a himbálózó fényben is tisztán látszott, hogy az bizony világít.
Mármint a szíve.
Narancsos-pirosasan, tompán, de bizony világít.

megmagyarázhatatlanRettenetesen meg volt rémülve.
Szívére szorította a kispárnáját, az ágya sarkába kuporodott, remegett a szája, folytak a könnyei.

megmagyarázhatatlanSzerintetek szólt valakinek?
Kért egy nyugtató ölelést bárkitől?
Segítő kezek után nyúlt?
Hát nem.
Csak szorongott, csak reszketett, cidrizett és majrézott álló délután, egészen addig, míg a kimerültségtől el nem nyomta az álom.

Méghozzá egy olyan álom, ami mindent megváltoztatott.
Amiből megtudhatta, miért történik vele mindez.
Ti is megtudjátok majd – holnap.
Most aludjatok, olyan édesen és mélyen, ahogyan Monó hortyogott, nem sejtve még, milyen rendkívüli álom vár rá. ​​​​

0 Tovább

monómanómeséi

blogavatar

(Nemcsak) esti mesék Monóról, barátairól és mindazokról, amik velük történnek. És bizony, bőven van mit! Anyuka meséli, Boróka rajzolja, ti meg hallgassátok:)

Utolsó kommentek