monómanómeséi

Monó élete legfontosabb álmát látta aznap éjszaka.
Az egész álom pirosas-narancsosan világított, a kellemes derengésben pedig egy apró kis alak körvonalai rajzolódtak ki.
Egyre közelebb lebegett a sírástól duzzadt, lehunyt szemekhez, s kivehetővé vált a legöregebb arc, amit Monó valaha látott.
Még annyi ráncot!
Még olyan nevetve kergetőző redőket!
S mikor megszólalt – még olyan reszketeg hangot!

- Nem álmodsz. - kezdte mondandóját a fura a kis öreg, rögtön egy nyilvánvaló hazugsággal indítva az ismeretséget.
- Dibbdobb vagyok, a Szívmanók Mestere.  Tehát a tiéd is, hiszen te is szívmanó vagy, ugye tudod? - intett fejével Monó mellkasa felé a töpörödött apóka, s a megszeppent kis manó csodálkozva látta, hogy a Mester szíve repked, cikk-cakk, ide-oda ugrándozott a díszes palást alatt. 
- Ej, maradj már! - simította rá tenyerét dohogva a vénség kidudorodott ingére, majd ismét a rémülettől megdermedt Monóhoz fordult. 
- No, mi az? Tán azt hitted, te vagy az egyetlen? Hogy egyedül veled történnek megmagyarázhatatlan dolgok? Ugyan! Több szívmanót neveltem már fel, mint ahányat pislogtál életedben. Pedig csak ezer évenként születik egy, úgyhogy már jó ideje várunk rád!
- Rám? - préselte ki az első hangokat rémülettől összeszorult torkából Monó.
- Ki másra! Hogy végre eljöjjön a végtelenhatodik születésnapod, és nekiláthass a munkának.
- Mi...mi..milyen munkának? - kerekedett el Monó szeme, aki most már végképp semmit nem értett.
- Hát a szívmanók küldetésének. Rengeteg időnk lesz, hogy megmagyarázzam, ezentúl minden álmodban eljövök. Mára elég ennyi, így is eseménydús születésnap volt, nem igaz? Igaz is, csaknem elfelejtettem! - csapott a homlokára, majd ficánkoló szíve felé kotorászott.
- Isten éltessen! - s azzal Monó felé hajította a szívét.

Vagyis dehogy a szívét! Nem attól táncolt a palástja, nem attól verdesett az inge, nem azt csitította, nem azt korholta, és dehogy azt hajította. Egy parányi kis lényt rejtett a Mester ruhája, ő repült Monó felé, szárnyaival vidáman vitorlázva kacagva bukfencezett elképedt új gazdája körül.
És micsoda kis lény! Bizony, szakasztott olyan volt, mint... mint egy kis fül. Dibbdobb elcsípte a szeleburdit, és Monó vállára helyezte.

 
- Ő Fülecske. Úgy bizony, ő a másik füled. Miért, mit gondoltál, neked nincs?
Fülecske haragosan keresztbe fonta a karjait és hátat fordított. 
- Na, ne sértődj meg – engesztelte a Mester. - Hát persze, hogy létezel! - Attól, hogy Fülecske láthatatlan, attól még ugyanolyan valóságos, mint ez az álom. Mostantól veled lesz, és majd megtudod, milyen remek kis füllel ajándékozott meg a Manóságos!
Monó kétkedve méregette a duzzogó Fülecskét, aki csak féllábbal egyensúlyozott a válla szélén, jelezve, hogy új gazdája ebben a pillanatban cseppet sincs az ínyére. 

- Most mennem kell. - mondta a Mester, s alakja távolodni kezdett. Már majdnem eltűnt a pirosas fényben, amikor egyszer csak hirtelen újra ott termett. 
- Ja! A szíved világítása elmúlik, ha megvakarod háromszor a bal... izé, a füledet. 
Majd vidáman búcsút intve eltűnt a fénykör közepében. 

Monó szeme abban a pillanatban felpattant, zihálva, verejtékezve ébredt a különös álomból. Körbenézett a hajnali fénnyel megfestett szobájában, ahol nyoma sem volt holmi Mestereknek meg repkedő füleknek. Elnevette magát: 
- Hisz csak álom volt, buta Monó! 
És forrón elöntötte a remény. Hátha a világító szíve is! Hátha az is csak álom volt! Dobogó izgalommal óvatosan még mindig mellére szorított kispárnája alá kukkantott. 
Ez az! Nem világít, már miért is világítana? Örömében talpra ugrott, ám a mozdulattól a párna a földre esett. És... és kiröppent alóla Fülecske. 
De hogy eztán mi történt, majd holnap mesélem el. Neked is van kispárnád? Tedd le rá a fejedet, és aludj egy jót, hisz ki tudja? Talán a ma éjjel hozza el életed legfontosabb álmát.