monómanómeséi

Monó annyira, de annyira el volt keseredve, mint még soha. Fülecske fittyet sem hányt feldúlt, szipákoló gazdájára.
Egyrészt mert még mindig neheztelt, amiért kétségbe vonták a létezését, másrészt, mert muszáj volt felfedeznie új otthonát, méghozzá most azonnal.
Monót rendkívül idegesítette az ide-oda cikázó aranyszárnyú lényecske, aki hol ezt, hol azt borított fel, söpört le, billegtett, kondított, bongatott meg.
De nem szólt semmit, csak szipogott, csak szepegett, nyögdécselt, jajgatott és sóhajozott, úgy el volt telve a bánattal.
Talán megbolondult?
Vagy ő tényleg szívmanó?
És mit jelent ez egyáltalán?
Ez a széllelbélelt Fülecske meg itt fog ezentúl élni ővele?
Ővele, akinek az egyedüllét az egyetlen öröme?
Itt fog repkedni, csörömpölni, okvetlenkedni minden áldott nap?
Ő ebbe belehal!
 

De nem volt ideje belehalni, mert rémülten hallotta, hogy a nevét kiabálják.
-Monó! Monóóóóó!
- Gyere ki! Naaa, lécci!
- Hahó, remete!
- Monócska! Gyere már!

Duckor, Parázs, Bumfi, Iku és Etike egymást túlkiabálva ugrándozott az ablaka alatt, a párkányba kapaszkodva próbáltak belesni barátjuk szobájába. Monó maga sem értette, mi történt, de szinte egy pillanat alatt összeszedte magát.
- Mindjárt! - kiáltott ki erőltetetten vidám hangon, miközben tekintetével Fülecskét kereste.
Sehol nem látta.
Vagy elbújt valahová, vagy elpárolgott - vonta meg a vállát, gyorsan felöltözött, és már majdnem kilépett az ajtón, amikor észrevette, hogy a szíve megint világít.
Gyorsan megvakarta háromszor a fülét, és elégedetten nyugtázta, hogy a fény eltűnik.
- Monóóó, te ünnepelt! Na végre! Hát azt hitted, elfeledkeztünk a szülinapodról? - kacagott rá Duckor.
- Még mit nem! - hörrent fel tettetett háborgással Parázs.
- Csak ugye, valaki miatt... - nézett megrovóan Bumfira Iku -... egy bizonyos hétalvó személy miatt nem készült el időben a festés. Márpedig ha nincs időben festve, nincs időben megszáradva. És ha nincs időben megszáradva...
- Túl! - dörrent rá Bumfi, a többiek helyeslő bólogatása közben. Mármint hogy Iku túlmagyarázza. Már megint.

- A lényeg, hogy... fogadd szeretettel, drága Monó! - mosolygott Etike, és kézen fogva a ház sarkához húzta a szülinapost, aki alig akart hinni a szemének. Egy bicikli! Egy gyönyörű, piros bicikli!
- De... de hát... ezt nem kellett volna...- hebegett zavartan, és legszívesebben visszarohant volna biztonságos kis házacskájába... ami most már, Fülecskével együtt ugye, nem is olyan biztonságos...
- Dehogynem, haver! - csapott a vállára szokásához híven már megint túlságosan nagyot Bumfi. - Elvégre a tiédet tönkretette Horgos! Csak kaparintsam a markaim közé... - csikorgatta szemforgatva a fogait Bumfi.
Nyugi! - csillapította Etike. - Inkább élvezzük a bicajozást, irány a hegyek! Monó, ki kell próbálnod velünk az új biciklid! - mutatott a saját, Monó kapuja előtt letámasztott kerékpárjaikra.

Monónak most épp biciklizni volt legkevésbé kedve, de nem akarta megsérteni jólelkű barátait. Nyeregbe pattantak, és vígan karikáztak kedvenc hegyi ösvényük felé. Az útkereszteződésnél azonban eléjük kanyarodott Horgos, majdnem elsodorva a sor elején tekerő Ikut. Nagyot hahotázva lefékezett, hirtelen megállásra kényszerítve a kis csapatot. Hümmögve Monó elé sétált.

- Szép bicikli.
- Az.
- Most kaptad?
- Most...
- Nekem adod?
- Mit képzelsz? - bődült el Bumfi, és védelmezőn Monó elé állt. - Takarodj az utunkból!
- Mert ha nem? - kérdezte kihívóan Horgos, majd vállat vont. - No jó. Ha úgy odavagytok ezért az ócskavasért... - és fitymálva körbejárta a piros biciklit, majd elindult a sajátja felé. Illetve csak úgy tett. Ahogy Bumfi ellépett Monótól, Horgos hirtelen hátrafordult, és elgáncsolta, majd kirántotta Monó kezéből a biciklit és felpattant rá.
- Utána! - üvöltötte a felkászálódó Bumfi, csomagtartójára nyalábolva Monót, és  már pattantak is a nyeregbe, tekertek a távolodó Horgos után.

- Az Átjáróhoz megy! - kiáltotta hátra Iku, és ahogy balra kanyarodott, már tudták is, mire gondol. Eléje vágnak a Tölgyesnél. Hogy utána mi lesz, azt nem tudják, de eléje vágnak. Időben érkeztek, még nem bukkant fel a smaragdzölden ragyogó Mezsgye túloldalán a menekülő alakja. De nem bukkant fel 5 perc múlva sem. És 10 múlva sem.
- Valami baj lehet. Már ide kellett volna érnie- mondta ki a nyilvánvalót Etike.
- Másfelé nem mehetett. - vonta meg a vállát Bumfi.
- Akkor nincs más lehetőség a felettébb logikátlan szituáció megoldására.... - kezdte Iku.
- Túl! - ez most kivételesen Duckor volt.
- … mint végigjárni az ő útvonalát – fejezte be a mondatot Parázs, és már ült is a biciklire.
Átvágtak a ragyogó Mezsgyén, és nekiindultak az egyre szűkülő ösvénynek. Már az első kanyarnál meglátták a felborult piros biciklit. A kerekei még mindig pörögtek. De Horgos sehol. Szólítgatták, mindhiába. Benéztek a bokrok alá, sziklák mögé, de semmi.
Egyszer csak Etike, egészen a Mezsgye széléről hangzó sikolya hasította ketté a levegőt. A hang irányába rohantak, s földbe gyökeredzett a lábuk.
 

Amit láttak, arra egyszerűen nem volt magyarázat. A lány egy hatalmas fa előtt állt, egy új, eddig még soha nem látott fa előtt. Ott, ahol egyetlen fának sem szabadna lennie, hiszen az már az aranyszínű Mezsgye, az egyetlen tisztás a Végenincs erdőben, a Manóvilág Átjáró előtti határvidéke.
Ám a fa ott állt, és nem elég, hogy ott állt, de valami nagyon-nagyon furcsa volt benne. Arca volt.
Bizony, a fa kérgei közül tisztán kivehetően Horgos kétségbeesett szeplős képe meredt rájuk.
Hát ez hogy történhetett? És mit tett a hat jóbarát? Holnap megtudod!